Kováts Judit érett fejjel lett első kötetes író. Levéltáros, történész, jelenleg kiadóvezető Nyíregyházán. Megtagadva című könyve a műfajában is páratlan: a szerző az oral history módszerével készített interjúkat a második világháborút túlélt idősekkel, s történeteik alapján írta meg fikciós regényét. A Magvető kiadásában megjelent könyv könyörtelen tükör 20. századi közös múltunkról.
„Több mint egy emberöltő telt már el azóta, de nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a háború. Most, hogy visszatekintek azokra az időkre, úgy tűnik, mintha nem is velem történt volna mindaz, ami történt, mintha nem lenne közöm akkori önmagamhoz. Nem tudom, min múlott az élet. Számított-e valamit az egyéni akarat? Volt-e választásunk, lehetett-e bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a véletlen döntött el mindent?”
(fotó: Csutkai Csaba)
Így kezdődik a Megtagadva. Főhőse Somlyói Anna, magányos idős hölgy, aki férjét rég elvesztette, meddősége miatt gyerekük nem született. Az asszony soha senkinek nem beszélt arról, mi történt vele a második világháborúban, mi okozta maradandó betegségét. A pokol emlékei elől menekülve a hallgatás falai közé zárkózott. Nyolcvanon túl azonban úgy dönt, nem őrzi tovább titkait. Csak a megosztható múlt hozhat feloldozást.
A főszereplő 1942-től idézi fel történetét. Akkor kezdte a hatodik osztályt az alföldi kisváros evangélikus leánygimnáziumában. Nyitott szellemű iskola volt, zsidók is jártak oda. Aztán a német megszállás után a zsidókat a csendőrök összegyűjtötték. Anna is végignézte, ahogy barátnőit, családjaikat menetoszlopban terelik a gettóba.
Véres hadszíntérré akkor vált az ország, amikor a Vörös Hadsereg a Dél-Alföld felől átlépte a magyar határt. A tiszai átkelőket el akarták foglalni a szovjetek, őket próbálták visszaszorítani a német és magyar csapatok. A csatáknak rengeteg civil áldozatuk volt. A nácik végül meghátráltak, a Tiszántúlt bevették az oroszok. Számukra ez ellenséges terület volt: fosztogattak, raboltak, gyilkoltak, meggyaláztak nőket. Az akkor kamasz lány Somlyói Anna szerelmét már korábban besorozták leventének, édesapját szintén a frontra vitték. Nem maradt otthon senki, aki megvédhette volna őt az erőszaktól.
Elmondhatatlan tragédiákról szól a könyv, a fájdalom lecsupaszított nyelvén. Nehéz olvasmány: sem letenni, sem belefeledkezni nem lehet. Műfaja is páratlan: az első olyan hazai szépirodalmi mű, amely az oral history módszerével íródott. Kováts Judit levéltáros, történész a háborút túlélt idősekkel készített mélyinterjúkat. Több mint százórányi hangfelvétel alapján írta a regényt: a szereplők kitaláltak, az események azonban valósak.
Kováts Judit élete öt évvel ezelőtt megváltozott. Idős édesanyja súlyosan megbetegedett, öntudatlanul feküdt az ágyban, víziók gyötörték, összefüggéstelenül beszélt: „Itt vannak a katonák, zavarjátok el őket! Meneküljetek!” A haldokló magányos küzdelmét tehetetlenül nézte a lánya. Akkor döbbent rá: voltaképpen sosem beszélgettek a háborúról, anyja a gyerekkoráról sem mesélt, bár nem is kérdezték őt.
A mama meghalt, lánya kétségbeesett: a soha fel nem tett kérdésekre már nem kaphat választ. Nem akart beletörődni, hogy a hallgatás legyen az öröksége. Felkereste nagynénjét, hogy mondja el neki a gyerekkori emlékeit, miként élték meg a háború mindennapjait. Aztán felhívta egyik ismerősüket, s hozzá is elment múltat idézni. Idővel szinte kézről kézre adták őt az öregek.
Juditnak szenvedélye lett a kérdezés, férje, két felnőtt gyereke mindenben támogatta. Munka mellett, hétvégeken járta az országot, többször visszatért interjúalanyaihoz. Meglepte, milyen könnyen megnyílnak az idősek. Beszélgetőtársai közt volt gazdag földbirtokos sarja, napszámos lánya, de egyetemet végzett entellektüel is.
A személyes történeteket lassan közös szál fűzte össze. Sokan felidézték, amikor a sárga csillagosokat fegyveresek hajtották végig a településeken. A többiek szánakoztak, féltek, nem mertek közbeavatkozni. A zsidók házaiba idegenek költöztek, a helyi hatalmasságok szétosztották maguk közt az „árjásított” zsidó vagyont. Az elhurcoltak maradék ingóságait népházakban, magtárakban hordták össze, bárki bármit vihetett. Az emberek egymást tiporták a holmikért. A deportáltak szabad kifosztásáról törvény rendelkezett. És a legnagyobb rabló maga az állam volt.
De tisztességre is akadt példa. Többen a gettó kerítésén át kenyeret dobtak be az éhezőknek. Életüket kockáztatták, hogy segítsenek. Azt is látták, mit művelnek a foglyokkal a gettóban. A csendőrök arra kényszerítették a nőket, hogy meztelenül táncoljanak, s közben ütötték-verték őket.
Judit egyik beszélgetőtársa azt is elmondta: később a német–orosz arcvonalak közé szorult magyar lakosság helyzete kritikussá vált a Tiszántúlon. Ők a házuk kertjében gödröt ástak, a sötét, szűk lyukban hatan kuporogtak napokig. Úgy érezték, mintha élve eltemették volna őket.
A legfélelmetesebbek „Sztálin katonái” voltak. Ezek a fiúk szovjet árvaházakban nőttek föl, a „Vezéren” kívül senkijük sem volt, teljesen elvadultak. Egy túlélő néni Juditnak mesélte először, hogy falusi házukba berontott egy „Sztálin-katona”, s már tépte volna le a ruhát róla és a húgáról, amikor öccsük néhány barátjával rájuk tört. Géppisztollyal kergették ki az oroszt, és a menekülőt a temetőnél lőtték agyon. A szovjetek akkor épp ideiglenesen visszavonultak, nem maradt idejük a tetteseket felkutatni és felkoncolni.
Mindenki ismert megerőszakolt nőket és erőszakból született gyerekeket. Az oroszok az öregasszonyokat sem kímélték: volt köztük, aki a szégyenbe halt bele.
Kováts Judit másfél évig interjúzott: jó néhány beszélgetést azért nem fejezhetett be, mert közben a riportalany meghalt. Félbehagyott történeteiket az utolsó hangfelvételek őrizték. Judit ezért is döntött úgy, hogy az interjúkból regényt ír: a szépirodalom nyelvén sok emberhez lehet eljuttatni a könyv üzeneteit. Somlyói Anna szimbolikus alakja lett annak a nemzedéknek, amelynek életét a háború kettétörte. És nekik a túlélés sem hozott felszabadulást.
A regény mégsem a sebek feltépéséről szól: sokkal inkább történelmi terápia. Nem ítélkezik a múltról, nem vádol. A szerző említi, idős riportalanyai között egy sem volt, aki sérelmeiért bosszút követelt, gyűlölködött, „kommunistázott” volna. Egyikük elmesélte: amikor annak idején a front elvonult, a szovjetek parancsba adták, hogy temessék el az elesett katonákat. A tetemekről már lefoszlottak az egyenruhák, és a halottakról nem lehetett tudni: ki volt ellenség, ki barát. Német, orosz, magyar, román – közös sírban leltek végső nyugalomra.
A szovjet megszállás a borzalmakat jelentette sokaknak. De akik a gettókból megmenekültek, az életüket köszönhették az oroszoknak. Ez így együtt a mi közös történelmünk.
A háborús generációból egyre kevesebben vannak köztünk. Addig kellene kérdezni, megszólítani a túlélőket, amíg lehet. A megismert múlt gátja az ideológiai téveszméknek is. De amíg a hallgatás falai elválasztanak, nem köthetünk békét sem önmagunkkal, sem egymással.
forrás: http://www.168ora.hu/arte/tortenelem-haboru-oral-history-kovats-judit-regeny-riport-103619.html
