Kövess minket facebookon

Kováts Judit - Megtagadva

A Magvető kiadó gondozásában megjelent regény témája a második világháború, narrátora a 85 éves Somlyói Anna, aki ’44-ben érettségi előtt álló diáklányként élte át az eseményeket. Az írás az ő kettétört életén keresztül mutatja meg a háborút úgy, ahogy a forrásokból és történelemkönyvekből sohasem ismerhetjük meg. A háború mellett a regény meghatározó kérdésfelvetése a múlttal való szembenézés, vagy talán inkább szembe nem nézés, a tagadás és a hallgatás.

Borítóterv

Nekik térkép e táj

2012.10.23. 12:22 Megtagadva

1. bevetés előtt az amerikai pilóták.jpg

A szövetségesek ’44 nyarától kezdték bombázni hazánkat. Az amerikai 15. légi hadsereg Liberátorai és vadászgépei dél-olaszországi támaszpontokról indultak magyarországi célpontjaik felé. A román kiugrás után egyik fontos feladatuk lett a Vörös Hadsereg magyarországi előretörésének támogatása, így váltak elsődleges célpontjukká a kelet-magyarországi városok, a vasúti pályaudvarok, rendezőpályaudvarok, magyar és német katonai repülőterek, ipari létesítmények.

 A légifelvételek a washingtoni National Archives őrizetében találhatók, s a bevetésről készült jelentés immár a titkosság alól feloldott, szabadon kutatható részei. 

National Archives 6.jpg

A Nyíregyháza elleni légitámadás adatai:

Az amerikai gépek ’44  szept. 6-án 11 óra 10-kor jelentek meg, elég alacsonyan repültek, nyugati irányból, három hullámban érkeztek. A 120 repülőgép 5 perces szünetekkel három szőnyegbombázást hajtott végre, összesen 800 db 250 kg-os romboló bombát dobott le.

Földi és légi elhárítás egyáltalán nem volt, úgyhogy ők semmilyen veszteséget nem szenvedtek. Annál nagyobbat szegény városunk. A mentést nehezítette, hogy oltóvíz nem volt, mert felrobbant az állomás és a dohánybeváltó víztornya is.

A mindössze 15 perc mérlege: több mint száz halott, akiknek jelentős része kezdetleges pince-óvóhelyeken, telitalálat következtében vesztette életét. A nagyállomáson, a dohánybeváltón, a huszárlaktanyán kívül teljesen elpusztult, ill. súlyosan megrongálódott 173 épület, kisebb sérüléseket szenvedett 187.

2. Nyíregyháza.jpg

További képeket megtekinthet facebookon oldalunkon: www.facebook.com/megtagadva (regisztráció nem szükséges)

Szólj hozzá!

Megtagadva kisfilm

2012.10.14. 21:03 Megtagadva

Kisfilm a regény születéséről. Korabeli német filmhíradóval és archív fotókkal.

Szólj hozzá!

A hallgatás falai - Sándor Zsuzsanna (168 óra) írása

2012.10.14. 18:38 Megtagadva

Kováts Judit érett fejjel lett első kötetes író. Levéltáros, történész, jelenleg kiadóvezető Nyíregyházán. Megtagadva című könyve a műfajában is páratlan: a szerző az oral history módszerével készített interjúkat a második világháborút túlélt idősekkel, s történeteik alapján írta meg fikciós regényét. A Magvető kiadásában megjelent könyv könyörtelen tükör 20. századi közös múltunkról.

„Több mint egy emberöltő telt már el azóta, de nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a háború. Most, hogy visszatekintek azokra az időkre, úgy tűnik, mintha nem is velem történt volna mindaz, ami történt, mintha nem lenne közöm akkori önmagamhoz. Nem tudom, min múlott az élet. Számított-e valamit az egyéni akarat? Volt-e választásunk, lehetett-e bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a véletlen döntött el mindent?”_ZCE8796.JPG

(fotó: Csutkai Csaba)

Így kezdődik a Megtagadva. Főhőse Somlyói Anna, magányos idős hölgy, aki férjét rég elvesztette, meddősége miatt gyerekük nem született. Az asszony soha senkinek nem beszélt arról, mi történt vele a második világháborúban, mi okozta maradandó betegségét. A pokol emlékei elől menekülve a hallgatás falai közé zárkózott. Nyolcvanon túl azonban úgy dönt, nem őrzi tovább titkait. Csak a megosztható múlt hozhat feloldozást.

A főszereplő 1942-től idézi fel történetét. Akkor kezdte a hatodik osztályt az alföldi kisváros evangélikus leánygimnáziumában. Nyitott szellemű iskola volt, zsidók is jártak oda. Aztán a német megszállás után a zsidókat a csendőrök összegyűjtötték. Anna is végignézte, ahogy barátnőit, családjaikat menetoszlopban terelik a gettóba.

Véres hadszíntérré akkor vált az ország, amikor a Vörös Hadsereg a Dél-Alföld felől átlépte a magyar határt. A tiszai átkelőket el akarták foglalni a szovjetek, őket próbálták visszaszorítani a német és magyar csapatok. A csatáknak rengeteg civil áldozatuk volt. A nácik végül meghátráltak, a Tiszántúlt bevették az oroszok. Számukra ez ellenséges terület volt: fosztogattak, raboltak, gyilkoltak, meggyaláztak nőket. Az akkor kamasz lány Somlyói Anna szerelmét már korábban besorozták leventének, édesapját szintén a frontra vitték. Nem maradt otthon senki, aki megvédhette volna őt az erőszaktól.

Elmondhatatlan tragédiákról szól a könyv, a fájdalom lecsupaszított nyelvén. Nehéz olvasmány: sem letenni, sem belefeledkezni nem lehet. Műfaja is páratlan: az első olyan hazai szépirodalmi mű, amely az oral history módszerével íródott. Kováts Judit levéltáros, történész a háborút túlélt idősekkel készített mélyinterjúkat. Több mint százórányi hangfelvétel alapján írta a regényt: a szereplők kitaláltak, az események azonban valósak.

Kováts Judit élete öt évvel ezelőtt megváltozott. Idős édesanyja súlyosan megbetegedett, öntudatlanul feküdt az ágyban, víziók gyötörték, összefüggéstelenül beszélt: „Itt vannak a katonák, zavarjátok el őket! Meneküljetek!” A haldokló magányos küzdelmét tehetetlenül nézte a lánya. Akkor döbbent rá: voltaképpen sosem beszélgettek a háborúról, anyja a gyerekkoráról sem mesélt, bár nem is kérdezték őt.

A mama meghalt, lánya kétségbeesett: a soha fel nem tett kérdésekre már nem kaphat választ. Nem akart beletörődni, hogy a hallgatás legyen az öröksége. Felkereste nagynénjét, hogy mondja el neki a gyerekkori emlékeit, miként élték meg a háború mindennapjait. Aztán felhívta egyik ismerősüket, s hozzá is elment múltat idézni. Idővel szinte kézről kézre adták őt az öregek.

Juditnak szenvedélye lett a kérdezés, férje, két felnőtt gyereke mindenben támogatta. Munka mellett, hétvégeken járta az országot, többször visszatért interjúalanyaihoz. Meglepte, milyen könnyen megnyílnak az idősek. Beszélgetőtársai közt volt gazdag földbirtokos sarja, napszámos lánya, de egyetemet végzett entellektüel is.

A személyes történeteket lassan közös szál fűzte össze. Sokan felidézték, amikor a sárga csillagosokat fegyveresek hajtották végig a településeken. A többiek szánakoztak, féltek, nem mertek közbeavatkozni. A zsidók házaiba idegenek költöztek, a helyi hatalmasságok szétosztották maguk közt az „árjásított” zsidó vagyont. Az elhurcoltak maradék ingóságait népházakban, magtárakban hordták össze, bárki bármit vihetett. Az emberek egymást tiporták a holmikért. A deportáltak szabad kifosztásáról törvény rendelkezett. És a legnagyobb rabló maga az állam volt.

De tisztességre is akadt példa. Többen a gettó kerítésén át kenyeret dobtak be az éhezőknek. Életüket kockáztatták, hogy segítsenek. Azt is látták, mit művelnek a foglyokkal a gettóban. A csendőrök arra kényszerítették a nőket, hogy meztelenül táncoljanak, s közben ütötték-verték őket.

Judit egyik beszélgetőtársa azt is elmondta: később a német–orosz arcvonalak közé szorult magyar lakosság helyzete kritikussá vált a Tiszántúlon. Ők a házuk kertjében gödröt ástak, a sötét, szűk lyukban hatan kuporogtak napokig. Úgy érezték, mintha élve eltemették volna őket.

A legfélelmetesebbek „Sztálin katonái” voltak. Ezek a fiúk szovjet árvaházakban nőttek föl, a „Vezéren” kívül senkijük sem volt, teljesen elvadultak. Egy túlélő néni Juditnak mesélte először, hogy falusi házukba berontott egy „Sztálin-katona”, s már tépte volna le a ruhát róla és a húgáról, amikor öccsük néhány barátjával rájuk tört. Géppisztollyal kergették ki az oroszt, és a menekülőt a temetőnél lőtték agyon. A szovjetek akkor épp ideiglenesen visszavonultak, nem maradt idejük a tetteseket felkutatni és felkoncolni.

Mindenki ismert megerőszakolt nőket és erőszakból született gyerekeket. Az oroszok az öregasszonyokat sem kímélték: volt köztük, aki a szégyenbe halt bele.

Kováts Judit másfél évig interjúzott: jó néhány beszélgetést azért nem fejezhetett be, mert közben a riportalany meghalt. Félbehagyott történeteiket az utolsó hangfelvételek őrizték. Judit ezért is döntött úgy, hogy az interjúkból regényt ír: a szépirodalom nyelvén sok emberhez lehet eljuttatni a könyv üzeneteit. Somlyói Anna szimbolikus alakja lett annak a nemzedéknek, amelynek életét a háború kettétörte. És nekik a túlélés sem hozott felszabadulást.

A regény mégsem a sebek feltépéséről szól: sokkal inkább történelmi terápia. Nem ítélkezik a múltról, nem vádol. A szerző említi, idős riportalanyai között egy sem volt, aki sérelmeiért bosszút követelt, gyűlölködött, „kommunistázott” volna. Egyikük elmesélte: amikor annak idején a front elvonult, a szovjetek parancsba adták, hogy temessék el az elesett katonákat. A tetemekről már lefoszlottak az egyenruhák, és a halottakról nem lehetett tudni: ki volt ellenség, ki barát. Német, orosz, magyar, román – közös sírban leltek végső nyugalomra.

A szovjet megszállás a borzalmakat jelentette sokaknak. De akik a gettókból megmenekültek, az életüket köszönhették az oroszoknak. Ez így együtt a mi közös történelmünk.

A háborús generációból egyre kevesebben vannak köztünk. Addig kellene kérdezni, megszólítani a túlélőket, amíg lehet. A megismert múlt gátja az ideológiai téveszméknek is. De amíg a hallgatás falai elválasztanak, nem köthetünk békét sem önmagunkkal, sem egymással.

forrás: http://www.168ora.hu/arte/tortenelem-haboru-oral-history-kovats-judit-regeny-riport-103619.html

Szólj hozzá!

MEGTAGADVA a facebookon: www.facebook.com/megtagadva

2012.09.11. 10:31 Megtagadva

Kedves Olvasónk!

A Megtagadva már a facebookon is elérhető! Aktuális információkért, könyvbemutatókért és egyéb érdekességekért látogasson el oldalunkra: www.facebook.com/megtagadva !

(Az oldal regisztráció nélkül is elérhető.)

Facebook-Buttons-1-10-.pngmegtagadva-cimterv-9-page-001.jpg

Szólj hozzá!

Kováts Judit - Megtagadva (Regényrészlet II.)

2012.08.23. 13:05 Megtagadva

Írta: Kováts Juditmegtagadva-cimterv-9-page-001.jpg

(regényrészlet)

A német megszállás, még ha számítani is lehetett rá, és gyakorlatilag ellenállás nélkül ment végbe, felforgatta az életünket. A tanév nagy hirtelenében, április elsejével befejeződött. Osztályfőnökünk, Zádor Erna komor, ünnepélyes arccal hirdette ki, hogy nagyhét csütörtökjén, a tornateremben kerül sor a nyolcadikosok ballagására és az értesítők kiosztására. Olyan baljós volt a hangja, hogy pisszenni sem mertünk, és eszünkbe sem jutott örülni a két és fél hónappal meghosszabbodott szünidőnek.

Csütörtökön a tornateremben szorongott az egész iskola. A ballagók végigjárták a termeket, a folyosót, énekelték a Gaudeamus igiturt, aztán beszuszakolódtak közénk és a pulpitus közé. Az ének ugyanaz volt, mint máskor, Weiser igazgató úr és Vajas Klári a hetedikesek szószólójaként ugyanolyan szépen elbúcsúztatta őket, mint a tavalyi nyolcadikosokat, mégis rendkívül furcsára vagy inkább semmilyenre sikeredett az egész ünnepség. Nem kísérhettük ki őket az iskolából, következésképp Mihály bácsi, a pedellus nem húzta a csengőt egészen addig, amíg az utolsó diák ki nem lép a kapun, ők pedig nem vonulhattak végig a korzón libasorban, szalamanderezve, nem kanyarodhattak be a testvériskolák, az Angolkisasszonyok és a Kálvineum udvarába, mint máskor, hagyomány szerint.

A tanévzárót és a ballagást a sárga csillag tette rendkívülivé, amit a zsidó diákoknak aznap kellett először viselniük. Az osztályunkból tizenháromnak. Kölcsönösen zavarban voltunk: mi nem akartunk odanézni, de harsogott az egyenruhájukon, és vonzotta a szemünket, ők úgy tettek, mintha rajtuk sem lenne, de ha összeakadt a pillantásunk, restelkedve néztek el mellettünk.

Habár a Geduly evangélikus leánygimnázium volt, reformátusok, görögök és izraeliták is jártak velünk. Soha senkinek nem tartottuk azonban számon a vallását, és azzal sem törődtünk, hogy ki van vagy nincs ott a vallástanórán, a bibliakörben, az istentiszteleten. Nekem Stern Médi vagy Grünwald Lili majdnem ugyanolyan jó barátnőm volt, mint Eszti, Goldberger Etáról nem beszélve, akivel egymás mellett nőttünk fel, és akivel egészen nyolcadikig nap mint nap együtt jártunk a vonattal a városba, ő a kereskedelmibe, én Esztivel a Gedulyba, és akire soha nem gondoltam úgy, mint zsidóra.

A zsidókérdés az én számomra gyakorlatilag nem létezett. Nekem teljesen természetes volt, hogy ők templom helyett zsinagógába mennek, és a szombat jelenti nekik a vasárnapot. A zsinagógához közel, egy utcával lejjebb laktunk, így ezerszer láttam a férfiakat előttünk vonulni – a nők ritkán, inkább csak nagy ünnepekkor mentek, mindig világos, fehér ruhában még az öregasszonyok is – és nyáron, amikor nyitva volt az ajtó, hallottam őket énekelni. Furcsa, különös ritmus, monoton beng-beng, dallam semmi, szépnek végképp nem lehetett nevezni az éneküket, valahogy mégis megfogott. Nemegyszer lementem a kert végébe, hogy jobban halljam.

Gyerekkoromtól fogva ismertem őket. A szecskavágó Dessert a Kisközön, a kanális partján lakott, és villanyos géppel aprította a takarmánynak való szalmát, szénát, zöldcsalamádét. Hozzá járt az egész falu, a szecskavágásért azonban nem kérhetett sokat, úgyhogy ő is ugyanolyan egyvégű parasztházban lakott, mint a többiek, annyi különbséggel, hogy a szecskavágó gép révén nála villany és nem petróleumlámpa világított.

Tojót valójában Weinrebnek hívták, a hivatalosságokon kívül azonban soha senki nem nevezte így. A csúfnevét olyan régen kapta, hogy ő maga sem tekintette már annak. Folyton úton volt, tojást vásárolt fel és tollat szedett a környékbeli falvakban, meg ki tudja, merrefelé még. Nyolc gyereket nevelt, a háza düledezett, azt hiszem, ő volt a zsidók között a legszegényebb. Két legnagyobb fiát ’44-ben elvitték munkaszolgálatra, ők ketten és a Goldbergerék Lipuja meg Jaszlija maradt meg az egész közösségből.

A vágó-metsző Vinkler vágta a marhát, a birkát, és csütörtökönként, péntekenként hozzá hordták az asszonyok a baromfit is, hogy kóser legyen. Rabbi legközelebb a városban volt, úgyhogy a vágó-metsző a tisztségéből adódóan a legnagyobb tekintélynek számított. Hórihorgas alakjával, szigorú, komor tekintetével, szakállával, fekete kaftánjában, prémes sapkájában egyébként éppen úgy nézett ki, mint egy igazi rabbi. Ritka kivételként, neki csak egy gyermeke volt, egy nagyon kicsi fiú, aki ’44-ben nem lehetett több ötévesnél.

Sáfránné ezerédest árult. A Cigánypiacon, a melltartójából. Az ezerédes a cukornak csak töredékébe került, de tiltott árunak számított az állami cukormonopólium miatt. Boltban egyáltalán nem lehetett kapni, csempészték valahonnan. Sáfránné a Cigánypiacra állt ki vele, és csak annak adott, akit ismert. A köténye zsebéből papírt vett elő, tölcsért csavart belőle, abba pergette a melltartójából a szemeket. A rizshez hasonlítottak, kettő fél liter vízben feloldva egy hétig elég volt a tejeskávé vagy bármi más édesítésére.

Utáltam az ezerédest, és utáltam a tejeskávét. Sáfránné mindig koszos volt, s nekem fixa ideám lett, hogy a melltartójával és a bőrével érintkezve az ezerédes átveszi az áporodott, savanyú testszagát, és attól lesz a tejeskávénak furcsa mellékíze.

Vogelné özvegyen, egyedül élt hibás, szerencsétlen fiával, Samuval. Nem tudom, már akkor sem tudtam, mi baja volt a fiúnak, de még egy gombot sem tudott kigombolni, ezért elöl-hátul nyitva volt a ruhája, hogy szabadon, magától végezhesse a dolgát. A nagy, melák gyerek folyton tátva felejtette a száját, gyakran csorgott a nyála, ha megszólalt, rikácsoló hangok törtek fel belőle, artikulálatlan beszédét legfeljebb ha az anyja értette. Aki nem ismerte, első látásra minden bizonnyal megijedt tőle, pedig a riasztó külső végtelenül jámbor, ártalmatlan lelket takart. Az anyja betegesen féltette, állandó felügyelet alatt tartotta, egyedül egy lépést sem tehetett.

’44-ben Samu olyan tizennégy éves lehetett, és annyira vágyta már a szabadságot, hogy húsvét utáni kedden, kihasználva az őrzésében támadt pillanatnyi rést, megszökött. Miután Vogelné kétségbeesve felverte az utcát, a férfiak a keresésére indultak. Bejárták az egész falut, majd a határt a Kiserdőtől a Szászkútig, hiába, Samu nem lett meg még másnap sem, be kellett jelenteni az eltűnését. Végül a csendőrök a Henzsel és Bartha tanya környéki nádasban találták meg, kihűlve. Az egész falu sajnálta a szerencsétlen, nyomorék gyermeket. Két nappal az összeszedésük előtt temették el, ő volt az utolsó, akinek a zsidótemetőben lett a nyughelye.

Icik bácsi feleségével, fogadott fiával, Ernővel és kilencven éves anyjával szintén a Cigánypiacnál lakott. Marcsa lovával minden reggel és este végigszekerezett a falun, bekopogott azokon az ablakokon vagy elnyújtott, kissé éneklő hangján bekiáltott azokra az udvarokra, ahonnan a kóser tejet szedte. A fejéshez ő adta a rocskát, a kannát, a tejből a tejházában kóser túrót, vajat készített. Ernő állandóan vele volt, ha megállt a szekér, azonnal ugrott, és hozta-vitte a nagy, tízliteres kannákat szótlanul.

A Cigánypiac környékét mi, gyerekek télen különösen szerettük, mert volt ott egy lejtős-partos szakasz, ahol nagyon jól lehetett sikárkózni. Nap mint nap arra jártunk iskolába, rövid idő alatt ki is fényesítettük úgy a jeget, hogy szó szerint tükör lett belőle. Messziről szaladtunk neki, a bakót – hogy egyensúlyozni tudjunk – magunk elé hajítottuk, és boldogan visítva siklottunk utána.

Laci öcsém Danival, a legjobb barátjával szinte össze volt nőve, együtt jártak iskolába, templomba és minden disznóságot együtt követtek el. Télen állandóan a Cigánypiacon portyáztak ők is. Fogalmam sincs, melyikük találta ki a mondókát, hogy „Icik, Icik, a zsidót meg viszik”, és hányszor kiabálták el, de egyik reggel Icik bácsi felesége feldúltan állított be hozzánk, és arra kérte anyánkat, hogy rendszabályozza meg a fiát. Anyánk haragja iskola utánig kitartott. Nyújtófával az ajtóban várta Lacit, aki a kerítést átugorva próbált elfutni előle, ugrás közben azonban olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a karja. Így menekült meg anyánk haragjától és a nyújtófától, a gyerekésszel kitalált, kegyetlen rímben villanó jövő azonban két hónap múltán beteljesedett.

A kertvégről szomszéd, boltos Godbergerékkel nagyon jóban voltunk. Rózsi néni rendszeresen hozzánk hordta a libahúst füstölni, szombatonként pedig az öcsém vagy én mentünk át meggyújtani nekik a tüzet.

A boltjuk a ház egyik helyiségét jelentette mindössze. Bejárata az utcáról nyílt, három lépcsőn kellett felmenni. Nagyon szerettem odajárni, és anyánk elég gyakran szalajtott sóért, kristálycukorért vagy éppen mosószappanért. Amikor beléptem, rögtön megcsapott az a különös, meghatározhatatlan szag, amit a fűszerek édes-csípős illata, a petróleum, a vikszelt padló áthatóan szúrós és nehéz, olajos szaga egymással keveredve alkotott.

A helyiséget hatalmas, L alakú pult osztotta ketté, a hosszabbik része mögött állt rendszerint a nagydarab, kövér Rózsi néni. A másik oldalra csak akkor ment át, ha gyertyát, szappant, petróleumot, kékkövet vagy mondjuk kocsikenőcsöt kért valaki.

A falon körbefutó, majdnem a plafonig érő szekrény zöldre volt mázolva, a polcok alatt kisebb-nagyobb fiókok sorjáztak, a legalsók már akkorák voltak, hogy akár ládák is lehettek volna. A liszt, a cukor, a rizs, a köles és a só egymás után következett, mindegyikben alagutat formáló bádogkanál. A lisztnek négy rekesze is volt, külön az egy-, két-, három- és négynullás számára, úgy, ahogy egymás után következtek.

A nagy pult bal oldalán mérleg állt, a jobbon kihajtott füzet, rajta plajbász a számoláshoz. Volt még egy másik füzete, vagyis inkább egy nagykönyve Rózsi néninek, nekünk meg egy kicsi. A vásárlásainkat mindkettőbe beírta, majd hónap végén elszámoltak anyánkkal.

A mérleg mellett volt a helye a tarka virágokkal, indákkal díszített nagy cukorkásdoboznak is, amit a vásárlás végén Rózsi néni legtöbbször maga elé húzott, felnyitotta, találomra kivett belőle egy-két szem sárga vagy piros színű holdvilág cukorkát, és a markomba nyomta.

Goldbergeréknél hat gyerek volt, négy fiú és két lány. A két legnagyobbat, Liput és Jaszlit az elsők között vitték el munkaszolgálatra, Ori meg Dávid még iskolába járt. A kisebbik lány túl kicsi volt hozzám, nem is emlékszem már rá, Etára viszont, akivel egyidősek voltunk, annál inkább.

Etának annyira törékeny alkata volt, hogy egyáltalán nem nézett ki tizennyolc éves nagylánynak. Hatalmas, barna szeme szinte világított sápadt, keskeny arcában, vékony cérnahangja pedig, mintha egy gyermeké lett volna. Tömérdek barna haját két ágba fonta, a copfja a derekát verdeste. Amikor futott, a két fonat önálló életre kelt, szabályos ütemben jobbra-balra csapódott, ha láttam, mindig rámjött a nevethetnék.

Etát, azt hiszem, mindenki szerette, és ő is mindenkit szeretett, talán még az imádságos, áruló, vén Katonánét is, aki folyton bepanaszolt bennünket, gyerekeket, és aki miatt annyiszor kikaptunk. Etát nem lehetett nem szeretni, de azért engem nemegyszer kihozott a sodromból határtalan félénkségével, és megmagyarázhatatlan ingerültséget váltott ki belőlem folytonos aggályoskodásával is. „Tisztára olyan vagy, mint egy sopánkodó, kezét tördelő vénasszony”, forrasztottam ezerszer torkára a szót, ha rákezdte.

A ballagás után is rákezdte. Sírós hangon, könnyes szemmel panaszolta, hogy az utcán a járókelők még azt sem várták meg, hogy túlhaladjon rajtuk, máris tették rá a megjegyzést: „nini, ez a kislány is zsidó”. A csillag rajta olyan, mint marhán a billog – mondta –, vagy még rosszabb, mert marha és marha között nem tesznek különbséget, rásütik mindegyikre, a csillagot azonban csak nekik, zsidóknak kell viselni. „Minek éled bele magad annyira abba a vacak textildarabba, ne figyelj oda, egy csillagba nem hal bele senki, te sem fogsz” – ráztam le a sirámait.

Többé nem hozta szóba sem ezt, sem mást. Habár alkalom se nagyon adódott, mert az iskola befejeződvén, nem mentünk többé együtt a vonathoz, és csak futólag találkoztunk. Amikor szombaton átmentem meggyújtani nekik a tüzet, váltottunk ugyan pár szót, de Rózsi néni szinte rögtön megjelent a konyhában, és se szó, se beszéd, a kezembe nyomott két gombolyag fonalat. Mindig dugott valamit a kötényem zsebébe, és én soha nem tiltakoztam, mert Rózsi néni nem tűrt ellentmondást senkitől. Eszembe se jutott akkor sem, hogy megmondjam neki, mennyire utálok kézimunkázni. Az volt az utolsó szombat, amikor meggyújtottam náluk a tüzet.

 

Két hét sem telt el a hirtelen jött ballagás után, amikor a húsvét utáni első vasárnapon elvitték őket. Reggel Icik bácsi Ernővel még összeszedte a tejet, mi pedig anyánkkal istentiszteletre mentünk, éppúgy, mint máskor.

A templom a főutca közepén, egy dombon áll, a fél falut be lehet látni onnan. Az istentiszteletről kijövet hihetetlen látvány tárult elénk: egymásba érő szekerek, kiabáló, szitkozódó, síró és jajgató emberek, visító gyerekek, idegen csendőrök, ismeretlen, karpaszományos civilek tolongtak mindenfelé.

A kilencvenéves, magatehetetlen Reichmann nénit dunnástul-párnástul négyen tették éppen felfelé az egyik szekérre, Rózsi néni a kezét összekulcsolva könyörgött, hadd vegyen ki egy kenyeret a kemencéből, az asszonyok összevissza szaladgáltak, neveket kiáltoztak, és folyton vissza akartak menni a házukba valami nélkülözhetetlen, bennfelejtett holmiért. Velük ellentétben az idősebb férfiak mintha legszívesebben indultak volna már, némán toporogtak a szekerek mellett.

A csendőrök üvöltöttek rájuk, lökdösték, taszigálták őket, sorokba próbálták rendezni azokat, akik nem fértek fel a szekerekre, minél jobban siettek azonban, annál rendezetlenebb lett a tömeg: nem és nem akart összeállni a menetoszlop. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott, már azt hittük, közéjük lőnek.

Álltunk lecövekelve, némán a templom előtt, és egész egyszerűen nem tudtuk, mit tegyünk. Hazaindulni nem mertünk, odamenni hozzájuk, esetleg kérdezni tőlük valamit, végképp nem, a csendőrök miatt. A tiszteletes is kint állt velünk, de ő sem szólt egy szót sem. Az istentiszteletnek legalább egy órája vége volt, de még mindig hajkurászták és rendezték őket, nekem pedig annyira, de annyira kellett pisilnem, hogy kínomban azt kívántam, bárcsak elindulnának már, és vége lenne az egésznek.

Vasárnap délutánonként rendszeresen kiült a nép – öreg és fiatal egyformán – a kapuk előtti lócákra bámészkodni, trécselni. Ez volt a szórakozása. Az éppen arra járók megálltak néhány szóra, a gyerekek pedig a felnőttek háta mögött hegyezték a fülüket.

Azon a vasárnapon nem vártunk délutánig, rögvest templom után kint gyülekeztünk, és csoportokba verődve taglaltuk az eseményeket. A zsidó házakat lepecsételték ugyan, a kemencéket, istállókat, ólakat azonban nem. „Bármi történt, a jószágnak enni kell – mondta valaki –, legalább a szomszédokét lássuk el!” „A kenyeret is csak ki kellene a Goldbergerék kemencéjéből szedni, és beadni nekik a közös iskolába!” – vitte tovább a szót valaki más. „Még bajunk származik belőle – aggályoskodott anyánk –, hisz az egyik rendőr az öreg Mari nénit, csak azért, mert siratni merte a menetet, azzal fenyegette, hogy közéjük hajítja őt is.”

Első gyűjtőhelyükhöz, a közös iskolához nagy kert tartozott, amely lenyúlt egészen az új országútig. „Mit tudják azt az idegen csendőrök meg rendőrök, hogy mi van hátul, a kerítésen túl, különben is, a kertek aljában, a csapásokon észrevétlenül oda lehet jutni” – cáfolták anyánkat. Amikor valaki azt találta mondani, hogy a fiatalok, vagy még inkább a gyerekek, mégsem annyira feltűnőek, mint a felnőttek, Laci öcsém és én egyszerre vágtuk rá, hogy szívesen megyünk. Anyánk szeme villámokat szórt, leinteni bennünket azonban nem érkezett, mert a többiek kapva kaptak az ajánlkozásunkon.

Két hatalmas, kerek veknivel indultunk neki az izgalmas kalandnak, mert az egész csupán annak tűnt a szemünkben. A felnőttek, mintha nyugtatni akarták volna magukat, amiért nem ők vállalták a feladatot, összevissza, egyszerre beszéltek, majd külön-külön többször is elmondták, hogy merre menjünk. Ritkán értettünk egyet Lacival, de amikor elszabadultunk végre tőlük, nagy egyetértésben füstölögtünk azon, mennyire bosszantóak, hiszen magunktól is van annyi eszünk, hogy a Rákóczi utca felől kerülve, az új országútra kanyarodjunk ki.

A kertek aljában, a derékig érő lícium- és bodzabokrokon keresztülgázolva, valóban észrevétlenül jutottunk el az iskola hátsó kerítéséig. A réseken átkukucskálva, először Icik bácsit és Ernőt, utána a két Goldberger fiút, Orit és Dávidot pillantottuk meg. Etát hiába kerestem, nem láttam a tömegben. Egyesek a földön, a csomagjaik mellett ültek, mások ácsorogtak, a gyerekek sivalkodtak vagy közönyösen, unatkozva gubbasztottak az anyjuk mellett. Batyu batyu hátán, kicsi, nagy és közepes mindenfelé. Fehérségük éles kontrasztként vált el a fekete ünneplőtől, mert kivétel nélkül mindenki ünneplőben volt. Április lévén, kicsiken, nagyokon egyaránt kabát, Löwingernén kettő, a nagy hosszún még egy rövid, pepita kiskabát is.

Lacival suttogtunk izgalmunkban, pedig a csendőrök, rendőrök biztos, hogy akkor sem hallottak volna meg bennünket, ha kiabálunk, mert az összezárt tömeg morajlása, zsongása elnyelte a hangokat. Először halkabban, majd egyre bátrabban és hangosabban szólongattuk Icik bácsit, aztán Orit meg Dávidot, mindhiába. Tanakodni kezdtünk, hogyan vetethetnénk észre magunkat a bentiekkel. Laci göröngyöket kezdett átdobálni a kerítésen, eredménytelenül, aztán talált valami kavicsfélét, amivel megcélozta a Goldberger fiúkat, így végre sikerült. Egy pillanatra hátrafordultak, és akkor már meg is hallottak bennünket. A kerítéshez jöttek, de hogy kerüljék a feltűnést, végig háttal álltak nekünk. Szinte semmit nem tudtunk, mertünk beszélni velük, épphogy csak elmondtuk, mit hoztunk, átdobtuk a két veknit a kerítésen, aztán félig meggörnyedve, a barázdák közt bukdácsolva, futásnak eredtünk. Amikor kiértünk az országútra, megkönnyebbültünk, és hősnek éreztük magunkat. A jó érzés azonban csak hazáig tartott, amikor ugyanis a felnőttek elkezdték kérdezgetni, mit mondtak, tudják-e, hová viszik őket, mi lesz velük, akkor döbbentünk rá, hogy nagy izgalmunkban az égvilágon semmit nem kérdeztünk tőlük.

A sok jószágot, ami utánuk maradt, csak néhány napig kellett etetni, mert egyik estére üresek lettek az istállók. Azt beszélték, az elöljáróság foglalta le a költségek fejében mindet, az összes holmijukkal egyetemben. Azt, hogy végül kihez került egy borjú, egy tehén vagy éppen Icik bácsi Marcsa lova, szerintem mindenki tudta, de azt, hogy az illető mennyit fizetett vagy fizetett-e egyáltalán érte, senki nem firtatta. Az aprójószágot vitte, aki nem szégyellte.

A rengeteg gazdátlan kutya, macska egyáltalán nem volt annyira kapós. Ha némelyiket meg is szánta valaki, mindet befogadni és etetni a legjobb szándék mellett is képtelenség lett volna, hiszen kutyája, macskája mindenkinek volt, sok helyen több is.

Az ingóságokat – ruhaféléket, konyhai eszközöket, ház körüli holmikat – a népházban gyűjtötték össze. A mi zsidóink ugyanolyan szegények voltak, mint jómagunk, ami utánuk maradt, az sem volt különb vagy jobb a miénknél. Ha valami értékük – készpénz, ékszer – mégis akadt, azt a készülésre kiszabott tizenöt percben elrejtették vagy magukkal vitték, esetleg rátették a kezüket azok, akik először jártak a házukban.

Ha szegénységben éltünk is, azért annyi, amennyi a hétköznapi élethez kellett, kikerült mindenkinek, mégis lázba jött a nép, amikor elterjedt a hír, hogy a népházban zsidó holmit osztanak, lehet menni, igényelni.

Anyánk, mint legnagyobbat, engem küldött. Nagyon nem akarózott mennem, sosem volt ajánlatos azonban nemet mondani neki – ha feladatot adott, akkor pláne nem –, mert gyakran eljárt a keze, és még nagylánykoromban is képes volt felpofozni.

A népháznál valóságos zsibvásár fogadott. Bejutni nem lehetett, az ajtó előtt egymás nyakában, fürtökben lógott a nép. Leginkább asszonyok, akik szünet nélkül zsörtölődtek, veszekedtek. Ha kifelé jött valaki a szerzeményével, mihelyst túlment rajtuk rákezdték, hogy „meg sem illeti, miért épp neki adták”, majd még nagyobb hangon, egymást túllicitálva követelőztek. Tizenkilenc éves nagylány létemre, mint apró gyereket löktek félre, nem tudom, hányszor, én azonban csak álltam közöttük szó nélkül, és vártam a soromra. Amikor órák múltán, magam sem tudom, hogyan, előrekeveredtem, annyit bírtam kinyögni, hogy anyám küldött. Tizenkét kispárnahuzatot nyomott valaki a kezembe.

Otthon anyánk tajtékzott: „micsoda pocsék népség, kiszúrják az ember szemét ennyivel, közben maguknak vagyont harácsolnak össze”. Csendben örültem, hogy nem engem hibáztat. Vette a kendőjét, és elindult. Nagyon hamar visszajött egy rend férfiruhával, hozta boldogan a kabátot, nadrágot, a zakót és az inget. Apánknak mindene megvolt – ünneplője, hétköznapi ruhája, csizmája –, de ha rongyokban járt volna, sem teszi ki magát annak a szégyennek, hogy valaki felismeri rajta a zsidó holmit. Anyánk azonban mit sem törődött ezzel, csak mutogatta egyik darabot a másik után, hogy „milyen jó állapotban van, tiszta új, éppen apádra szabták”, én pedig, hogy ne rontsam az örömét, vagy inkább, hogy ne haragítsam magamra, semmitmondóan hümmögtem.

A népházban csupa hétköznapi holmi gyűlt össze. A gazdag zsidóktól, a Burgert testvérektől, Erdőhegyitől, Kőrösitől vagy Harsánytól származó, értékes dolgokat – drága, finom ruhákat, bundákat, ágyneműt, porcelánt, gramofont, varrógépet, bútorokat, szőnyegeket – egyenesen a magtárba vitték, azokat mi nem is láttuk. Pedig azok jelentették a valódi értéket, mert szőnyeg például egy átlagos falusi házban – legyen az zsidóé vagy keresztényé – nemigen fordult elő, a padló is luxusnak számított abban az időben. A tisztaszoba döngölt földjét, aki adott valamit a csínra, szőnyeg helyett legfeljebb festett szurkospapírral borította.

Bármi történt a népházban vagy később a magtárban, végül is a zsidó vagyonok javára – az értékesebb ingóságokra és az ingatlanokra – azok tették rá a kezüket, akik közel voltak a tűzhöz: a hatalmasok, a karszalagosok, az elöljárók és azok pereputtya. A házakat az elöljáróság pecsételte le, előtte leltárt készített az ingóságokról. Nyilvánvaló azonban, hogy akik a leltározást végezték, hivatalos személyként is szétnéztek abban a házban, ahol jártak. Ha pedig szétnéztek, találtak maguknak valamit, a leltárba pedig csak az került be, ami nekik nem kellett.

A mi főbírónk hosszú ideje állt a falu élén, és legalább annyian tisztelték, ahányan félték. Nagy tekintélyéhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy szerteágazó famíliája révén legalább a falu fele rokonságban tudhatta magát vele, vagy ő velük – a nézőpontot a pillanatnyi helyzet határozta meg – és az is, hogy a testvére csendőr volt. Mindenki tudott a szerzeményeiről, de apróságokkal ő egyáltalán nem foglalkozott. Még ki sem hűlt a zsidók helye, három fiát rögvest beültette háromnak a házába: Pistát a Goldbergerékébe, Sanyit a Vogelékébe, Lajit a vágó-metszőébe.

Aztán ott volt a másik bíró is, akiből nem tudom, hogyan lett bíró, mert sem róla, sem a famíliájáról nem volt valami nagy véleménnyel a falu. Három lánya, Joli, Ica, Gizi – egyik kényesebb a másiknál – a zsidók elvitele után finomabbnál finomabb ruhákban kezdett járni. Magukra aggatták azok a Löwinger Sára csecsebecséit is, úgy páváskodtak a templomban, és mindháromnak a stafírungja is a zsidók holmijából telt ki. Nemhogy szégyellték volna azonban magukat, még fennebb hordták az orrukat, és észre sem vették, hogy néhány színes rongy miatt közszájon forog a nevük. Nem tudom meddig, de még jóval a háború után is mondogatták róluk azt a csasztuskát, hogy „ha a zsidók visszajönnek, a Soós lányok levetkeznek”.

Sok mindent suttogtak akkoriban a két bíróról, és ez a sok minden egyáltalán nem légből kapott rágalom volt, hiszen amit láttunk, az önmagáért beszélt. Vitathatatlan, hogy ők ketten akkor szedték meg magukat. Az elöljáróság azonban nemcsak kettőjükből állt, ott tolongtak körülöttük még nem tudom, hányan, akiknek egytől egyig közös volt az érdekük.

Ha úgy veszem, a népházbeli osztogatással, még ha csak egy rend férfiruhát, tizenkét kispárnahuzatot vagy egy mákdarálót kaptunk is, de e nagy, közös érdekszövetség részesei lettünk mi is, és éppen ezért, bármennyire szúrta a szemünket a két bíró és mások gyarapodása, eszünkbe sem jutott felemelni a szavunkat ellene. Tulajdonképpen még hibáztatni sem hibáztattuk őket, azt gondoltuk, más is kihasználná az alkalmat a helyükben. Különben is, törvény szerint jártak el, az állam akaratát hajtották végre, hiszen az állam döntött úgy, hogy megszabadul az összes zsidótól.

 

A közös iskolából először a Kismező tanyára vitték, és néhány napig az uradalom hatalmas pajtájában őrizték őket. Kismező tanya zsidó birtok volt, a kereszttől balra, a vasút mentében húzódott, nagyon közel esett a városhoz. Sok falubeli járt oda napszámba, mert Erdőhegyi, akit mindenki tekintetes úrnak szólított, jól fizetett. Amikor a többi gazdag zsidó, Kőrösi, Harsány és a Burgert testvérek menekültek, állítólag neki is üzentek, ő azonban maradt. Lehet, az üzenet érkezett túl későn, de az is lehet, hogy nem akart elmenni. Így adódott, hogy mielőtt gettóba zárták, a saját pajtájában őrizték a többiekkel együtt őt is.

A csendőrök, rendőrök és karszalagosok között akadt ilyen is, olyan is. Egyikükkel Goldbergerék megüzenték anyánknak, hol vannak, és arra kérték, ha Istent ismer, vigyen nekik valami ennivalót. Azt is üzenték, ha elmegy, elárulják, hová rejtették a pénzüket meg az aranyukat, vigye el nekik, mentse meg rajta őket. Az őr kiokosította anyánkat, merre menjen: a sínek mentén, hátulról kerüljön, a töltés aljában talál egy olyan szakaszt, ahol a szúróka meg a líciumbozót szinte összeér a pajta hátsó oldalával, ott biztosan nem fogják észrevenni, a deszkák résein keresztül pedig beszélhet velük.

Anyánk félt, szerette Goldbergeréket, és vonzotta az arany. Apánkkal sokáig hányták-vetették a dolgot, bevonták nagymamát és a bácsikámat is, végül arra lyukadtak ki, hogy meg kell próbálni. Az üzenet utáni második napon, estefelé anyánk elindult. Kendőbe kötve vitte az ennivalót, átgázolt a szúrókán és a líciumon, egyedül. Nem engedte, hogy apánk vele menjen, de elhajtotta Lacit, a húgomat és engem is.

Szorongva vártuk vissza, de órák teltek el, és teljesen besötétedett, mire megjött végre. Feldúltan, könnyes szemmel sorolta, mit látott. Hihetetlen, nem létezik – gondoltam magamban –, mesemondó hajlamával megtoldotta a valóságot, de az is lehet, hogy kitalálta az egészet.

Belátott a pajtába. Az őrök elöl, nagy karéjban tolongtak, kurjongattak, kiabáltak, előttük egy csomó rettegő, pucér nő próbált egymás takarásába bújni. Táncot parancsoltak nekik, ők azonban – hogy minél kevesebb látsszék a meztelenségükből – leszegett fejjel, meggörnyedve csak takargatták magukat a kezükkel. Hogy táncoljanak végre, lökdösni kezdték az elöl állókat, ütötték, csapkodták, akit értek, közben gúnyolták, kacagták őket, mert a tánc apró, tétova mozdulatokba, szánalmas, alig látható vonaglásba torkollott. „Állatok voltak, ember ilyet nem cselekszik. Azt hittem, meghasad a szívem a szörnyűségtől, nem megyek oda többet” – mondta.

Miután valaki szólt Goldbergeréknek, hogy itt van Janka, anyánk az egyik deszkát meglazítva, valahogy beszuszakolta a résen át az ennivalót. Rózsi néni közben elsuttogta, hogy a padlós szobában melyik két padlólap nincs leragasztva, az alatt, egy vaskazettában találja a pénzt meg az aranyat, vegye magához, hozza el, kap belőle ő is.

Anyánk még apánkkal együtt sem mert átmenni Goldbergerékhez, és nemcsak azért, mert pecsét volt a házon. Valamiféle rossz előérzet motoszkált benne, úgyhogy szólt Joli néninek, a közvetlen szomszédnak, menjen velük, legyen tanú. Jól tette, hogy hallgatott a megérzésére, mert alighogy beléptek, Joli néni máris kijelentette, hogy „nincs itt semmi”. A két deszka félrelökve, a vaskazettának hűlt helye, valaki megelőzte őket. Lehetett szomszéd vagy ismerős, olyan, aki mégiscsak tudott a rejtekhelyről, de lehetett akár ismeretlen fosztogató is, hiszen padló alá rejteni valamit, elég kézenfekvő dolog, ha úgy veszem. „Lehet, hogy épp Jolánék vitték el a kazettát – gyanakodott később anyánk –, jól ismerték a házat, és olyan furcsa volt, hogy abban a félhomályban mi még körbenézni sem érkeztünk, ő meg rögvest megszólalt.”

Nagyon nem akart, de még egyszer nekiindult a Kismező tanyának, üres kézzel. Meg kellett mondania Goldbergeréknek, hogy ne reménykedjenek, nem talált semmit, a két padlólap félre volt lökve. Hívta Joli nénit, kísérje el, ő azonban nem ment vele. Nem tudom, apánknak beszélt-e erről az útjáról, de nekünk egy árva szót sem szólt, hiába faggattuk.

 

A Kismező tanyáról hamarosan a városba, a gettóba hajtották őket. A gettót a Kis és a Bessenyei tér közötti részen és még néhány utcában alakították ki. Úgy tizenötezer városi és környékbeli zsidót zsúfoltak össze ezen a szűk területen. A Vay Ádám út, a Kis tér és a Kossuth utca találkozásánál egy deszkából ácsolt főkapu jelezte a tiltott zóna kezdetét.

Valójában maga a Kossuth utca is a gettó része volt, mivel azonban a villamost és a kisvonatot nem lehetett elterelni, az utcára néző ablakokat deszkázták és meszelték be. A házak a villamosból nézve kísértetházaknak tűntek, az ablaküvegek helyén világító, frissen meszelt foltok pedig mintha valamiféle pusztító járvány nagy, fehér stigmái lettek volna.

A gettót deszkapalánk és szögesdrótkerítés vette körül, a határt jelentő utcák elejét és végét kapuk zárták le. Karszalagos rendőrfélék őrizték, volt köztük egy tőlünk is, Kiss Béla.

Amikor híre jött, hogy élelmet lehet beadni az ismerősöknek, anyánk elé álltam azzal, hogy készítsünk csomagot Etáéknak, én majd beviszem nekik. „A gettó nem az iskola vagy a pajta, oda se fogod tudni adni!” – intett le először, de addig-addig győzködtem, hogy éppen ezért egyáltalán nem veszélyes, ha tudom, odaadom, ha nem, visszahozom, amíg ráállt. Olyannyira, hogy a kenyéren és vajon kívül nekiállt kalácsot is sütni.

Ugyanazokon az utcákon mentem végig, mint amelyeken iskolába jártam, éppen csak nem a táskámat, hanem a csomagot vittem lelkesen. A Kis téren keresztülvágva azonban, az embermagasságú, nagy deszkakapu előtt megtorpantam. Tanácstalanul jobbra-balra pillantgattam, aztán befordultam a Kossuth utcába. A sírköves után a deszkakerítést szögesdrót váltotta fel, a házak is alacsonyabbak lettek, beláttam az udvarukra, de teljesen kihalt volt minden. Elmentem egészen a Dohány utcáig, aztán visszafordultam, és még jó ideig járkáltam le-fel, mire megláttam végre egy öreg zsidót. Megkérdeztem, ismeri-e a Goldberger családot. „Vagyunk itt jó sokan, de megkérdezem, kik azok” – felelte. Éppen ekkor azonban megjelent Kiss Béla karszalagosan, fegyveresen.

Ez a Kiss Béla köztudottan a legnagyobb nyilasok közé tartozott nálunk. Külsőre semmilyen ember volt; alacsony termete, vaskos, tömpe orra, két apró, disznószeme jelentéktelenné tette. A tekintete azonban szúrt és vizslatott, és miután nyilas lett belőle, a hangja is rettenetesen megnőtt.

„Te mit keresel itt?” – förmedt rám. Ijedtség nélkül válaszoltam, hogy Goldberger Etának hoztam egy kis csomagot. „Na, csak próbáld meg odaadni, rögtön agyonlőlek!” – mordult ugyanolyan durván, és a jobb kezével a pisztolyára csapott. Meg sem fordult a fejemben, hogy komoly lenne a fenyegetőzése, hiszen gyerekkorom óta ismertem, és azt is tudtam, hogy nem sokba nézik az emberek, ennek ellenére jobbnak láttam, ha megfordulok, és elindulok visszafelé. Erre ő is továbbment. Pár méter után azonban, amikor eltűnt a kanyarban, mégiscsak visszasomfordáltam, és odaadtam az öreg zsidónak a csomagot azzal, hogy feltétlenül keresse meg Goldbergeréket. Válaszra sem várva sarkon fordultam, s bár addig nem féltem, elkezdtem szaporázni a lépteimet, amikor pedig elértem a Kis teret, rohantam végig a Bocskai utcán egészen a vámházig, ahol kifulladva, zihálva végre meg mertem állni. A csomag, biztos voltam benne, hogy nem jutott el Goldbergerékhez.

Gettóbeli látogatásom után folyton Eta járt az eszemben, nagyon szerettem volna találkozni vele. Egyszer láttam még, a bevagonírozás előtt. Miután a gettót kiürítették, gyalogmenetben hajtották őket a harangodi gyűjtőtáborba, ahová éppen előttünk vezetett az út. Gyerekek, felnőttek, öregek, fiatalok gyalogoltak a menetben, voltak vagy két-háromszázan, kezükben, hátukon batyu. Csendőrök kísérték őket. Szinte nyári meleg volt, és mire elibénk értek, megtettek már vagy hat kilométert, úgyhogy csak vánszorogtak. Hosszan elnyúlt a menetoszlop, nem lehetett látni a végét, az emberek azonban némák voltak, jószerével csak a lábak csoszogása hallatszott. Sem a menetből, sem a kint állók közül nem szólt, nem intett senki senkinek, valami megakadályozta a mozdulatot, elfojtotta a hangot. Az iskolából, az osztályból több ismerőst is láttam, de én sem emeltem fel a kezemet.

Etát már messziről észrevettem. Rózsi néni és a testvérei mögött jött, egyedül. Nem nézett semerre, szemét a földre szegezte, a háta meggörbült. Fején a kendő, mint az öregasszonyoknak, elöl csúcsosra hagyva, takarta az arcát. Május volt, már érett a ropogós cseresznye, azt ettem éppen. A kút mellett állt egy nagy kosár teleszedve, és én nagyon akartam egy marékkal adni belőle neki, de hiába volt messze a csendőr, nem mertem közelebb lépni, és ha restelltem is magam érte, örültem, hogy nem néz fel.

 

___________________

A fejezet megjelent a Holmi 2010. novemberi számában

A mű, a Magvető Kiadó gondozásában szeptemberben jelenik meg!

www.facebook.com/megtagadva

Szólj hozzá!

Budapesti könyvbemutató!

2012.08.15. 20:45 Megtagadva

rózsavölgyi szalon.jpgSzeptember 18-án, kedden 18 órakor a Rózsavölgyi Szalonban mutatják be Kováts Judit Megtagadva című könyvét.
A szerzővel a kötet szerkesztője, Király Levente beszélget.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk: http://www.facebook.com/events/424352274282826/ !

Szólj hozzá!

Megtagadva - Regényrészlet

2012.08.07. 11:06 Megtagadva

Írta: Kováts Judit

(regényrészlet)

megtagadva-cimterv-9-page-001_1343720883.jpg

Több mint egy emberöltő telt már el azóta, de nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a háború. Most, hogy visszatekintek azokra az időkre, úgy tűnik, mintha nem is velem történt volna mindaz, ami történt, mintha nem lenne közöm akkori önmagamhoz. Nem tudom, min múlott az élet. Számított-e valamit az egyéni akarat? Volt-e választásunk, lehetett-e bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a véletlen döntött el mindent?

A háború sokáig elkerült bennünket. ’42-ben, amikor hatodik gimnáziumba mentem, már javában tartott, de még mindig tőlünk távol, valahol a messzeségben zajlott, és mi, felsős diáklányok nemigen foglalkoztunk vele. A diákélet nem sokat változott, a mennyiségtan nem lett könnyebb, a latin sem nehezebb, a tanáraink éppen olyan szigorúak voltak, és mi éppúgy féltünk tőlük, mint annak előtte.

A háború egyáltalán nem tűnt valóságosnak a számunkra, annak ellenére sem, hogy Szentkuthy tanár úr a vallástanórán és a bibliakörben, az osztályfőnökünk, Zádor Erna a katedráról, Weiser igazgató úr az iskolai ünnepségek díszemelvényéről egyfolytában a történelmi időkről szónokolt nekünk. Szent meggyőződéssel, olyan hévvel és annyiszor adták elő gyakorlatilag ugyanazokat a gondolatokat, hogy legtöbbször úgy éreztem, ennek a sok embernek egyetlen szája van, és ez a száj folyton ugyanazt ismétli. Egy idő után, mihelyst elkezdtek beszélni, érzékszerveim egyetlen pontra irányították a figyelmemet: a szájukra.  Eltűnt az arcuk, az orruk, a szemük, az igazgató, az osztályfőnök, Szentkuthy tanár úr megszűnt létezni, csak a száj maradt belőlük, és ez a száj folyton a nemzet élethalálharcát, a vörös veszedelmet, a hős honvédeket, Istent, hazát és a szüleinket emlegette. A kötelességeinket olvasta a fejünkre, minden korábbinál nagyobb fegyelmet, szorgalmat, felelősséget kért rajtunk számon. És komolyságot, amit én sehogyan sem tudtam értelmezni. Amikor először hallottam ilyesféle beszédet, arra gondoltam, lehet, hogy kevesebbet kellene Esztivel nevetnem? Mi azonban világéletünkben összenevettünk, ha megláttuk egymást, és olyankor erővel sem tudtunk volna a honvédekre meg a történelmi időkre gondolni. Különben is, én ugyanaz a személy voltam, mint korábban, önmagában az a tény, hogy Magyarország belépett a háborúba, semmit sem változtatott rajtam.

A ’42-es volt az utolsó olyan tanév, amikor szeptemberben rendesen megkezdődött, júniusban pedig befejeződött a tanítás. A tanévnyitón Weiser igazgató úr – miután elsorolta hazafias kötelességeinket – megemlékezett az orosz harctéren elesett kiskormányzóról, a hősiesség és a hazaszeretet örök példájaként állítva elénk őt. Ki volt téve a fényképe is a pulpitusra, és mi, akik elöl álltunk végig azt néztük nagy elragadtatással. Olyan vitéz, fess férfi nézett vissza ránk, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak. Ráadásul az, hogy pilótaként a repülőjével zuhant le, a halálát különlegessé, mondhatni kiváltságossá tette a szemünkben, olyannyira, hogy valamennyien szerelmesek lettünk belé az osztályból. Esztivel még a képét is kivágtuk az újságból, mivel azonban csak egy példányunk volt belőle, testvériesen megosztoztunk rajta, hetente cseréltük. Én a mennyiségtan könyvemben őriztem egészen addig, amíg Ambrózy tanár úr észre nem vette. A tanár úrnak soha semmi nem kerülte el a figyelmét, a legapróbb hiányosságra és a legkisebb hibára is rögtön lesújtott, most azonban egy árva szót sem szólt. Ennek ellenére azonnal áttettem a kiskormányzót a latinkönyvembe, mert nemigen tudtam volna Esztinek kimagyarázni magam, ha az óvatlanságom miatt elkobozzák tőlünk.

A hetedik gimnázium, a kiskormányzó iránti plátói rajongás után, meghozta számomra a valóságos, igaz szerelmet. Andrással az idők kezdetétől ismertük egymást. Mindketten evangélikusok voltunk, és az evangélikusok olyan szűk közösséget alkottak, hogy mindenki ismert mindenkit. Elemibe is együtt jártunk, mindketten a közös iskolába. Negyedik után gimnáziumba adtak bennünket: őt a fiúgimnáziumba, a híres Kossuthba, engem az evangélikus leánygimnáziumba, a Gedulyba. Közel, mindössze hét kilométerre esett tőlünk a város, így bejárók lettünk mi is, akár a többi diák.

A város előtti utolsó állomás volt a mienk, úgyhogy a vonat rendszerint tele lett, mire egy tucatnyi települést érintve, becsühögött hozzánk. Nálunk is sok felszálló volt mindig: a hivatalos ügyben járók, a piacra, az Erzsébet közkórházba, a városi boltokba menők és a diákok. Nekünk szabály szerint az utolsó vagonba, a diák kocsiba kellett szállnunk – hatalmas betűkkel virított rajta a felirat –, ez azonban a legtöbbször lehetetlen volt már.

A bejáró diákcsapat különös képződmény volt, minden szeptemberben átalakult: a nagyok kinőttek belőle, és jöttek a helyükre a kicsik. Hiába változott azonban évről-évre az összetétele, valójában mindig ugyanaz az egy csapat létezett, a maga hierarchiájával és rendjével. Kortól függően kinek-kinek megvolt benne a helye, a fiúk és lányok külön csoportja, a testvérek, barátok, barátnők hármas-négyes-ötös fogata. A kereskedelmisek nem keveredtek a polgárisokkal, az alsós gimnazisták a felsősökkel, a tizenhat, -hét és -nyolc évesekkel, a fiúk a lányokkal, annak ellenére sem, hogy nagyon is összetartottunk.

Az íratlan szabályt, a felszállás sorrendjét, mindenki magától tudta: először a kicsik, utánuk a derékhad, legutoljára pedig a nagyfiúk, akik akkor is a peronon, az ajtónál álltak, ha bent, a fülkében kivételesen lett volna ülőhelyük. Az ajtóban állva vonatozni a kisebbek is szerettek volna, hiszen az olyan felnőttes dolognak számított, a nagyfiúk azonban mindig mindenkit beljebb szuszakoltak. A felszállás sorrendje végül is magától, természetes módon alakult ki minden évben, és mi, ahogy nőttünk, úgy léptünk előre, vagy ha úgy tetszik, hátra ebben a mozgásban. Éppen ezért, ha vágytunk is esetleg máshová, mint ahol a helyünk volt, eszünkbe sem jutott bármit is tenni ennek érdekében.

Az íratlan szabályok közé tartozott az is, hogy miután a nagyfiúk elsőnek leszálltak, végigvárták a csapatot, és a magasból leszedték a kisebbeket. A gimnáziumi évek alatt, minden reggel nyolcan-tízen így álltak sorfalat nekem is. A sorfal hozzánőtt, természetes része lett az iskolába járásnak, valamiféle biztonságérzetet nyújtott az előttem álló napra, az iskolára, a városra, sőt, bizonyos értelemben, az akkori egész világra nézve is.

Azon a napsütéses, szeptemberi reggelen leszálláskor Andrást pillantottam meg lent elsőnek. Hetedikes gimnazistaként engem végképp nem kellett lesegíteni a vonatról, ő mégis nyújtotta értem a kezét. Miközben nézett rám felfelé, és én csodálkozva visszanéztem őrá, magamat láttam a szeme kékjében. A lépcsőről lehuppanva, pár pillanatig még egymás kezét fogva, rettenetes zavarban éreztük magunkat mind a ketten.

Attól a naptól kezdve együtt jártunk iskolába, és legtöbbször haza is. A találkozásaink szinte mindig ugyanúgy történtek, mégis, minden reggel ugyanaz a különös izgalom tört rám, amikor megláttam őt. A szívem olyan hangosan kezdett dobogni, hogy attól féltem, Eszti vagy Eta meghallja. Mindig hamarabb érkezett, és az állomás épülete előtt várta, hogy beforduljunk a sarkon. Amikor meglátott bennünket, sietve elindult felénk, és miután köszönt, mellém lépett. A lányokat magunk elé engedtük, a bakót áttettük a másik vállunkra, összeigazítottuk a lépteinket, és mentünk szorosan egymás mellett. Olyan szorosan, hogy a karunk összeért.

A regény a Magvető Kiadó gondozásában szeptemberben jelenik meg.
 
A regényrészlet és további írások megtekinthető a Tárcán kínálom blogon: http://tarcankinalom.blog.hu/tags/kováts_judit

Szólj hozzá!

Borító

2012.07.31. 09:48 Megtagadva

megtagadva-cimterv-9-page-001_1343720883.jpg_1535x2386

Szólj hozzá!

Címkék: magvető Megtagadva Kováts Judit Borító

Interjú Kováts Judittal

2012.07.31. 09:38 Megtagadva

Megtagadva

Kováts Juditot Onder Csaba kérdezi

Forrás: A Vörös Postakocsi http://www.avorospostakocsi.hu/

kovats_judit.jpg A Magvető Kiadó gondozásában idén ősszel jelenik meg Kováts Judit Nyíregyházán élő író első regénye „Megtagadva” címmel. Ennek apropóján is kérdezzük pályakezdéséről, írásairól, terveiről.





Onder Csaba: Néhány éve kaptunk egy prózaszöveget, Métely címmel egy Kováts Judit nevű szerzőtől. Nem volt kérdés, hogy közöljük, nagyon erős szöveg volt, sokkal inkább azon tűnődtünk, ki lehet ez a szerző, aki ilyesmit ír, Nyíregyházán, s akiről még sohasem hallottunk. Mikor és hogyan kezdtél el írni?

Kováts Judit: Grafomán ember vagyok. Nagyon régóta rögzítek mindenféle, számomra fontos dolgot. Nem klasszikus értelemben vett naplót írok, mert van, hogy egy félév is eltelik két bejegyzés között, és van, hogy naponta papírra, akarom mondani, laptopra vetek valamit. Első publikációim egyébként nem szépirodalmi alkotások voltak, hanem lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal ellátott tanulmányok, szakcikkek, forrásmunkák, amelyek a történész-levéltárosi pályámhoz kapcsolódtak.

Onder Csaba: Hosszú ideig dolgoztál levéltárosként Nyíregyházán, a Megyei Levéltárban. Mit tudhatunk erről, iskoláidról, eddigi pályádról, olvasmányaidról, példaképeidről?

Kováts Judit: Igen, két évtizedig a múlt volt a szakmám, a hivatásom és ez a szenvedélyem a mai napig. Tanulmányaim szintén ehhez kapcsolódnak: először történelem szakon végeztem éppen itt, a nyíregyházi főiskolán, aztán az ELTE-n szereztem levéltáros diplomát. A két évtizedből az első öt évet a sátoraljaújhelyi levéltárban töltöttem, és azt hiszem, ez az időszak meghatározó volt nemcsak a további pályámra, hanem az egész életemre nézve is. Ott, Zemplén megye archívumában a Rákóczik, Lorántffyak, Kazinczyk, Kossuthok világa a hétköznapi valóságot jelentette a számomra. A nagy előd, Kazinczy nyomdokaiban jártam, aki „levéltáros” volt szintén, és tizenhat éven át rendszeresen gyalogolt át Széphalomból Újhelybe a megyeházára, a „munkahelyére”. Az íróasztala, amelyen dolgozott, a széke, amelyben ült ott állt a szemem előtt, nap mint nap forgattam a két hatalmas mutatókönyvet, amelyet vezetett, rendeztem azokat a törvényszéki aktákat, amelyeket ő is rendszerezett, és amelyek egyikén – Poloka Erzsók boszorkányperén – kézírásával az állt, hogy „babonaság, haszontalan mende-monda”.  Olyannyira abban a világban éltem, hogy kapásból őt idéztem, amikor a gyerekeim valamiféle babonasággal hozakodtak elő.

Onder Csaba: Hogy vezetett innét az út a szépirodalom művelése felé?

Kováts Judit: Első kitérőm a szépirodalom felé az 1817-es éhínséghez kötődik. Az évszázadok során rendszeresen sújtotta éhínség a szegénységet, olyan katasztrofális pusztítást azonban egy sem végzett, mint ez: szó szerint megtizedelte a népességet. Ezrével haltak éhen az emberek minden vármegyében, így a mi vidékünkön is. Füveken, gyökereken tengődtek, kukoricaszárból, fakéregből őrölték a lisztet, de az abból sütött kenyértől felfúvódtak, és semmi tápértéke nem lévén, végső soron ugyanúgy éhen haltak, mintha semmit sem ettek volna.

Az Országos Levéltárban, a Helytartótanács irataiban kutattam éppen a témát, amikor váratlanul „kenyérminták” estek ki az aktákból. Nem egy, nem kettő, nagyon sok. A folyamodványok mellékletei voltak ezek a megfeketedett, piszkos kőre hasonlító szörnyűségek, amelyek nekem, a 21. század emberének, meg kell mondjam, minden számadatnál többet mondtak arról, mit jelent az éhezés és az éhhalál. És akkor, ott az Országos Levéltárban ülve, a megfeketedett, kenyérnek csúfolt szörnyűségeket bámulva, arra gondoltam, hogy ezt a tanulmányt másképp kellene megírni, mint az eddigieket, vissza kellene adnom valahogy azt a hatást, amit ezek a fakéreg kenyerek rám is gyakoroltak.

Végül az 1817-es éhínségről egy alternatív tanulmány született; a szöveg legvégén feltűntettem ugyan három forrásegyüttest, de hivatkozások, lábjegyzetek már nem szerepeltek benne, és teremtettem egy narrátort, Meggyesaljai Pétert, aki magas rangú vármegyei hivatalnokként, egyes szám első személyben mondja el annak a borzalmas esztendőnek a krónikáját. Ez a szöveg kétségtelenül az első kirándulásomnak tekinthető a szépirodalom terén.

Nem tagadom, hogy Meggyesaljai Péter alakjában felsejlik az a vármegyei életben is tekintélynek számító Kazinczy, aki az 1831-es kolerajárvány leghíresebb áldozata lett, és felsejlik a fiatal, 29 éves Kossuth Lajos is, aki éppen ennek a járványnak egyik biztosaként a legfontosabb, leghálátlanabb és tulajdonképpen megoldhatatlan feladatot kapott: az epekórság, ahogyan akkor nevezték, továbbterjedésének minden áron való megakadályozását. Ennek érdekében megszüntette a vásárokat, bezáratta a templomokat, megtiltotta a misézést, a harangozást, a temetést, a halottakat külön kolerás temetőbe temettette, és mindezzel magára haragította a papokat, a városlakókat és a vármegyei tisztikar jó részét. Végül minden erőfeszítés hiábavaló volt, a kolera elérte Újhelyt is, és kitört a hegyaljai a parasztfelkelés. Meggyesaljai Péter történetei közül az 1831-es koleráról szóló, általad is említett Mételyt küldtem el A Vörös Postakocsinak, ezzel mutatkoztam be a lap Olvasóinak.

Onder Csaba: Akkor ezek szerint ennek van még folytatása is?

Kováts Judit: Igen, eddig öt-hat történet készült el – „A Rettenetes” címűt szintén közölte a Postakocsi –, de egybe még nem álltak össze, úgyhogy feltett szándékom egyszer ismét elővenni őket.

Onder Csaba: Mi következett eztán?

Kováts Judit: Meggyesaljai Péter történetei után egy nagyon személyes témát dolgoztam fel: az édesanyám betegségét és halálát, amely kereken egy évet ölelt fel. Ez alatt az idő alatt ciklikusan ugyan, de egyfolytában írtam a bejegyzéseimet a haematológiáról, a sugárkezelésekről, kemoterápiákról, a hospice-ról, a haldoklásról és a halálról. Miután mindennek vége lett, és eltelt egy újabb év, valami arra ösztönzött, hogy öntsem formába, szépirodalmi eszközökkel mondjam el mindazt, amin átmentünk: ő és én. Tekinthetjük gyászmunkának ezt az alanyi prózát, ami született, bár utólag én már úgy látom, hogy a gyászmunka könnyebb lett volna nélküle, mert több mint egy évig tartott a megírása, és közben százszor szaggattam fel újból és újból mindent, amit felejteni lett volna jó. Összesen három fejezet jelent meg belőle – a Holmiban, a Jelenkorban és A Vörös Postakocsiban – és nem vagyok biztos benne, hogy a többit napvilágra szeretném hozni.

Onder Csaba: Polgári foglalkozásodra nézve most a Nyíregyházán működő Feliciter Kiadó vezetője vagy. Mivel foglalkozik a kiadótok?

Kováts Judit: Még levéltárosként dolgoztam, amikor a férjemmel létrehoztuk a kiadót, amely szépen-lassan növekedésnek indult, néhány év múltán pedig – amikor két malomban őrölve, soha, sehol nem bírtam utolérni magam – választanom kellett közte és a levéltár között. Nagyon nehezen hoztam meg a döntést, pontosabban, döntöttem én többször is, aztán mindig visszatáncoltam, végül egy májusi estén, a személyes dolgaimat tartalmazó kartondobozzal a hónom alatt, mégiscsak kivonultam a levéltárból. Majdhogynem giccsbe hajló, filmbeli jelenet volt: mivel már hat óra is elmúlt, rajtam kívül egy lélek sem volt az épületben, úgyhogy csak a biztonsági őr köszönt el tőlem.

A kiadó fő profilja egyébként a HÍD-lapok kiadása. Ezek gazdasági lapok, a környező országokban terjesztjük őket. A romániai PUNTEA 14. évfolyamában jár, kvázi havilapként jelentetjük meg, de az időszaki BRÜCKE vagy az orosz, szerb, szlovák nyelvű kiadványaink szintén évtizedes múltra tekintenek vissza.  A lapok mellett mindenféle-fajta kiadói munkát végzünk: hetedik éve adjuk ki a „Régi Magyarország” c. falinaptár sorozatunkat, de készítettünk már videofilmet, a forgatókönyvírástól a vágásig bezárólag, mondjuk a „Lakosságorientált rendőrségi modell”-ről vagy Nyírlugosról is. Legutóbb komplex városmarketinget bonyolítottunk egy éven keresztül ugyancsak Nyírlugos megbízásából, és ez a klasszikus kiadói termékeken túl tartalmazott helytörténeti szakköri foglalkozásokat a diákoknak, de weblapfejlesztést, logotervezést vagy a város arculati kézikönyvét is. Mindemellett rendszeresen dolgozunk a Kazinczy Társaságnak: nagy büszkeségünkre mi gondozhattuk Kazinczy Breviáriumát, a 200. születésnap alkalmából pedig a „Fény és nagyvilág nékem Széphalom” c. Kazinczy-monográfiát. Folytathatnám a sort a „Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj” díjnyertes meséskönyvünkkel vagy a „Száműzöttek a Hortobágyon” c. kötettel, amely a tizenhárom hortobágyi kényszermunkatábor egyikét, a borsósit megjárt huszonkilenc, még élő szemtanú visszaemlékezéseit adja közre.

Onder Csaba: Beszélnél a regényedről, amely tudomásom szerint a második világháborúhoz kapcsolódik, és egy átlagos, hétköznapi ember szemszögéből mondja el a történteket.

Kováts Judit: Négy-öt éve kezdtem el idős emberekkel interjúkat készíteni a háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, majd a kuláküldözésekről, a kollektivizálásról. Szabadidőmben, kis diktafonommal jártam hozzájuk, ők nagyon örültek nekem, én pedig alig vártam, hogy mehessek. Összesen huszonhárom személlyel készítettem interjút, az életkoruk a hetvenegynéhánytól a száz évig terjedt, az anyag pedig, amit felvettem, meghaladja a száz órát. Volt, akinél mindössze egy alkalommal jártam, de akad közöttük több olyan is, akihez háromszor-négyszer elmentem, és még mindig beszéltünk meg újabb időpontot. És volt olyan is sajnos, akihez legközelebb már nem értem oda, mert váratlanul meghalt.

Ezek az interjúk az oral history kiemelkedő forrásértékéről győztek meg, arról, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A vele szemben fenntartásként megfogalmazott szubjektivitás viszonylag könnyen kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú visszatérő, ismétlődő elemeiből rekonstruálható az objektív történés. Az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, és nagy a mulasztásunk – tudományé, művészeté egyaránt –, de mintha még mindig nem sietnénk eléggé. Az én interjúalanyaim közül hatan haltak meg a beszélgetéseink óta.

Az „Eltagadva, elhallgatva” címet viselő regényemben sok mindent felhasználtam ezekből az interjúkból. A témája a második világháború, narrátora egy nyolcvanöt éves öregasszony, aki ’44-ben érettségi előtt álló diáklányként élte át az eseményeket. Az írás az ő kettétört életén keresztül mutatja meg a háborút úgy, ahogy a forrásokból és történelemkönyvekből sohasem ismerhetjük meg. Somlyói Anna fiktív személy, minden, amit elmond azonban, megtörtént, igaz esemény.

A háború mellett a regény meghatározó kérdésfelvetése a múlttal való szembenézés, jobban mondva a szembe nem nézés. A kérdés az utóbbi időben többször terítékre került egy-egy külföldön megjelent nyilatkozat kapcsán – gondolok itt a Die Weltben Kertész Imrével a 80. születésnap alkalmából készített interjúra, vagy legutóbb Kertész Ákos óriási vihart kavart cikkére a New-York-i Magyar Nemzetben. Tagadhatatlan tény, hogy más országokkal ellentétben mi még mindig nem néztünk szembe a múltunkkal, és úgy léptünk be a 21. századba, hogy sem a holocaustot, sem ’56-ot, a rendszerváltást pedig végképp nem dolgoztuk fel. Emellett azonban engem az a kérdés is foglalkoztat: ha egyszer végre kitör rajtunk a szembenézni akarás, mivel fogunk szembenézni? Milyen múlt lesz az, amit látni fogunk? Hiszen annyiszor megváltoztatták, eltorzították, és annyi mindent eltagadtak vagy elhallgattak belőle! És felmerül bennem az is, hogy vajon tényleg meg akarjuk-e ismerni a múltunkat, és ha megismertük, el tudjuk-e fogadni olyannak, amilyen, vagy ha nem találjuk elég tetszetősnek, akkor nem tartjuk a magunkénak, és túllépünk rajta?

Mert az én regényemben is, amellett, hogy számtalan hősies helytállásnak lehetünk tanúi, ott sorakoznak azok, akik sáskaként estek neki a zsidó deportáltak után maradt holmiknak, akik a halott katonákról lehúzták az inget, a zubbonyt, a csizmát, és magukra vették, akik a magára hagyott német katonai raktár kifosztásakor egymást ölték, akik az oroszok mellé álltak, és akár azért, hogy magukat vagy valaki számukra kedveset mentsenek, akár azért, hogy valamiféle, addig sose volt kiváltsághoz jussanak, megtettek olyat is, amit nem volt muszáj. Feltétlenül szeretném azonban azt is elmondani, hogy meggyőződésem szerint a mi nemzedékünkön nem kérhető számon semmi, hiszen nem is éltünk még akkor, a Nobel díjas, Elie Wieselhez hasonlóan azonban azt gondolom, hogy ha apáink bűneiért nem is, de azért, amit ezzel a megörökölt múlttal teszünk, igenis felelősséggel tartozunk.

Onder Csaba: Tehát a regényed címválasztása nem véletlen…

Kováts Judit: Igen, a cím nem véletlenül az, ami, vállalt célom volt a hallgatást és a tagadást több síkon ábrázolni. A kollektív hallgatás kitöltötte csaknem az egész évszázadot – mondja Somlyói Anna a regény vége felé. Volt, amiről nem tudtak beszélni – szégyellték az erőszakot, ha nem tehettek róla, akkor is – és volt, amiről jobban tették, ha hallgatnak, mert a megszállóikból a szocializmusban hős felszabadítók lettek, márpedig a hősök nem gyilkolnak, rabolnak, erőszakolnak. A rendszerváltás után aztán, amikor bárki elmondhatott volna bármit, hiszen a megszálló orosz csapatok hazamentek, nem volt kinek elmondani. Eltelt egy emberöltő, lassan feledésbe merült minden, és ők is alig maradtak már.

A hallgatás mellett, ami még foglalkoztatott és foglalkoztat most is: számít-e valamit az egyéni akarat, van-e, lehet-e bármilyen csekély befolyása az embernek a sorsára, vagy a véletlenen múlik minden? Elítéljük vagy felmentjük-e azt az embert, aki azért, hogy kiszabadítsa a fiát az oroszok markából tíz másikat ígér helyette, és abból a tízből, akit szó szerint eladott, egy sem tér vissza?

Onder Csaba: Mennyit dolgoztál ezen a szövegen?

Kováts Judit: A regényt két évig írtam, közben fejezetek közölt belőle a Holmi, a Jelenkor és a Kalligram. A legelsőről az egyik irodalmi portálon megjelent egy kritika, és megmondom őszintén, elismerésnek vettem, hogy a cikkíró a nyolcvanöt éves narrátorral azonosítva engem, memoárnak hitte a részletet. A kötet ősszel a Magvető kiadó gondozásában megjelenik, és én nagyon szeretném, ha akkor az Olvasókkal együtt tovább beszélgethetnénk ezekről az elhallgatott, feldolgozatlan kérdésekről.

Szólj hozzá!

Címkék: Megtagadva Kováts Judit

süti beállítások módosítása